Vagyis van, de csak két pici, mindössze egy centis betű. Mint mondja, nem akarja elkapkodni. Ami viccesen hangzik annak a szájából, aki az országban elsők között ragadott tetoválógépet. Arany Gold Zoltánnal egy belvárosi kávézóban beszélgettünk.
(Arany Gold Zoltán)
Azt szoktam mondani, hogy vannak emberek, akik már annyira hozzátartoznak a városképhez, hogy kulturális örökségnek kellene nyilvánítani őket. Ilyen ember Gold is, polgári nevén Arany Zoltán, akit a legtöbben talán tetoválóként ismerhetnek, de képzőművészként aktívan tevékenykedik a város kulturális életében is.
Gold humora egész beszélgetésünk alatt megmutatkozott. Elmondta, hogy hetekkel ezelőtt (!), 1993-ban alapították barátjával, Körmöczi Petivel az első tetoválóstúdiójukat. Ez még akkor volt, amikor a Keletinél található stúdión kívül máshol nem foglalkoztak tetoválással Magyarországon, így elmondható, hogy vidéken elsőként ők kezdtek – ahogy Gold mondja – vonalat húzni más emberre. Tették mindezt abban az időben, amikor még kvázi magyarázkodniuk kellett amiatt, hogy ezzel foglalkoznak. Akkoriban ugyanis még „sittes-műfajnak” tartották a tetoválást. Ebben természetesen szerepet játszott, hogy Magyarországon ekkor még nem volt kultúrája a tetoválásnak, és szinte csak a katonaság berkein belül, vagy a börtön falai között lehetett találkozni „varrott” emberekkel. Akkoriban tehát extrém dolognak tűnt tetoválással foglalkozni, mára azonban ez az extrémitás kissé megkopott, és már az izgalmas foglalkozások közé sem feltétlenül sorolnánk a tetováló mesterséget.
Amikor arról faggatom Goldot, hogy akkor ő most tulajdonképpen minek is tartja magát, művésznek, mesternek, esetleg „mezei” tetoválónak, kissé zavarba jön. Mint mondja, addig, amíg a tetoválásnak nincs akadémiája, amelynek elvégzése után az ember kap egy papírt, mint például a képzőművészetin, addig „csak” a közeg tudja megítélni, hogy ki a művész vagy a mester. Azt ugyan nem tudja, hogy ez a bizonyos közeg róla miként vélekedik, azt azonban elmondja, hogy minden munkájának úgy áll neki, hogy abban legyen valami egyediség, illetve ne emlékeztesse olyanra, ami már volt, vagy ne másoljon valaki mást.
Gold is pontosan tudja azt - amit mindenki, akinek van tetoválása -, hogy mennyire fontos a mintában az egyediség és az egyéniség tükröződése. Akik egy kicsit is ismerik őt, tudják, hogy nem vállal sem extrém témát, sem extrém testrészt, viszont szeret ráhangolódni a vendégeire. És talán valahol pont itt kezdődik a művészet része ennek az egyébként bőrön való alkalmazott grafikának. Hogy az, aki a vonalat húzza, ne iparosként álljon hozzá az adott mintához. Persze, mint mindent, ezt is lehet magas szinten és egészen kontár módon űzni. Az otthon készített tetoválások kapcsán például felmerül a sterilitás kérdése, amelynek betartása egy stúdió esetében teljesen természetes és magától értetődő.
Beszélgetésünk során felvetődik az az örök kérdés is, hogy akkor most a tetoválás fáj, vagy nem fáj, mire Gold ismét előveszi rá jellemző humorát és kijelenti, hogy a tetoválás megvalósítása bizonyítottan fájdalommentes eljárás. Majd félreteszi a viccet és elmondja, hogy testrésztől és fájdalomküszöbtől is függ, hogy ki hogyan éli meg a „varrást”. Szóba kerül aztán Ötzi is, a több mint 5000 éves múmia, akin szintén találtak mintát s meg is állapítjuk, hogy a divat örök, a rajta talált minta ugyanis a minimál stílusba kategorizálható, amely manapság újra igen nagy népszerűségnek örvend.
A legizgalmasabb kérdést a beszélgetésünk végére tartogattam, kíváncsi voltam ugyanis, hogy Goldnak van-e tetoválása. Mint kiderült, van két egy centis betű a bokáján, de azon kívül nincs minta a bőrén, ami nekem meglehetősen furcsán hatott. Rá is kérdeztem, hogy nem akar-e tetoválást, mire azt a választ kaptam, hogy de igen, csak hát az van, hogy ha már mintát varrat magára, azt nem szeretné elkapkodni.
(Ez az írás eredetileg az FMC.hu oldalon jelent meg 2016.10.05.-én.)
