"Csakis olyan istenben hinnék, aki táncolni tudna."
Friedrich Nietzsche: Így szólott Zarathustra
Nekem körülbelül annyi közöm van a tánchoz, hogy néha olvasok róla pár sort (lásd a fenti idézetet Nietzsche remekművéből). Persze azért ifjúkoromban három sör után határozottan táncoslábúnak gondoltam magam, az igazság azonban az, hogy kábé még a pogózás se ment túl jól, pedig lássuk be őszintén: azt azért nehéz elrontani. Emlegetett ifjúkoromban viszont - amikor még kulturális tudósítóként dolgoztam - alig vártam a Királyi Napokat, azon belül is a Nemzetközi Néptáncfesztivált. Szerettem a nagyszínpadi bemutatókat is, de leginkább az esti, táncházi programokon voltam visszatérő vendég. Szinte sosem táncoltam, a hangulat azonban elvarázsolt. Mert hát miről szól egy ilyen néptáncfesztivál?
Leginkább arról, hogy más kultúrákkal ismerkedjünk, hogy felfedezzük bennük az izgalmas ismeretlent, hogy aztán a végén rájöjjünk:
összeköt bennünket az egyetemes emberség; a mozgás, a zene, az öröm, a szenvedély.
A tánc által szelíd, testi és lelki kapcsolat létesül, amelynek célja önzetlen, boldog időzés a jókedvben. A táncban megjelenik a szenvedély és feloldódik a félelem. Egy nagyon régről hozott ősi mágia ez, amelynek magja minden emberben megvan. Táncolunk a tűz körül, ha ünneplünk, ha csábítani szeretnénk, ha harcba indulunk, ha szórakozunk és sokszor még akkor is, ha szomorúak vagyunk.
A tánc aztán hozza magával a gasztronómiát, a fellépők kedvelt, helyenként egészen fura édességeit, az alap nyelvleckéket, a különleges italokat és a megmosolyogtató szokásokat. Minden adott tehát ahhoz, hogy az ember úgy utazzon más kultúrákat látni, hogy közben nem hagyja el a várost.
Az idei már a 24. Nemzetközi Néptáncfesztivál Fehérváron, vagyis már
közel negyed százada jönnek ide a legkülönbözőbb tánccsoportok a világ minden tájáról.
Minden évben van egy-két kirívóan különleges csoport (a szenegáliakra, indiaiakra és kazahokra a mai napig emlékszem), és bár idén talán a brazilok viszik a showt, az én személyes kedvencem a tajvani társaság. A rend kedvéért azért illik megemlítenem, hogy rajtuk kívül is vannak azért fellépők. 2019-ben a már emlegetett brazilok, kanadaiak és tajvaniak mellett érkeztek csoportok Kolumbiából, Észak-Macedóniából, Indonéziából és Szlovákiából is.
Mivel egy kicsit öregnek és pocakosnak tartom már magam ahhoz, hogy éjszakába nyúlóan tequilázzak a brazilokkal, inkább a kislányomat vittem el a gyermekjátszóba. Mert hogy a Királyi Napok alatt ilyen is van. Ennek a lényege, hogy minden nap 16 órakor, kifejezetten gyermekeknek szánt műsorral három csapat is fellép a Táncházban, a műsorba pedig aktívan is be lehet kapcsolódni. Magyarul együtt lehet játszani és táncolni más népcsoportokkal. Így esett meg, hogy fehérszőke Indra lányom annyira bejött a braziloknak, hogy alig akarták visszaadni...
Talán a legjobb napot fogtuk ki akkor, amikor éppen a brazil, tajvani és kanadai csapat gyermekjátszójára mentünk. A kanadaiak esetében kifejezetten frissítőnek hatott az ír elemekkel operáló néptánc, a juharszirupos cukorkájukat meg egyszerűen imádom! A brazilok egy komplett színdarabot adtak elő a kissé samanisztikus, természeti vallásokat felelevenítő dél-amerikai, helyenként azték motívumokat hordozó táncukkal, a tajvaniak pedig lenyűgöző szigorral élték meg a harcművészeti elemekkel tarkított produkciójukat. (Tőlük egyébként szintén kaptunk édességet, amely minden bizonnyal megbukott volna az EU-s szabványokon, de pont ettől volt annyira finom...)
Ha pedig már Nietzschével kezdtem, Nietzschével is fejezném be, ez az egy sora ugyanis teljes egészében leírja, hogyan éreztem magam a Királyi Napok egyik gyermekjátszójában.
"Immár könnyű vagyok, immár repülök, immár látom magam odalent, immár keresztültáncol rajtam egy isten."
